2

Mr. Brackhausszal két órával későbbre beszélték meg a találkozót, a Dunkelzahn Intézet előtt. Karomnak nem nagyon tetszett a helyszín, de a megbízó ragaszkodott hozzá, ezért végül vonakodva bár, de beleegyezett. Az árnyvadász így néhány órával napfelkelte előtt a cambridge-i egyetemi központ hideg utcáján várakozott, és közben úgy érezte, hogy túlságosan is szem előtt van.

Bőrdzsekijében, rövidre nyírt hajával, ezüst fülbevalójával és hátizsákjával bárki könnyen összekeverhette volna az utcai mágust a közeli MIT&T vagy a Harvard valamelyik hallgatójával. Ha nincs ez a korai időpont, valószínűleg nem is lenne semmi gond. A papírjai is ezt igazolják. Karom jóval fiatalabbnak látszott harmincegy événél – pedig nem vette igénybe a huszonegyedik században divatossá vált kozmetikai sebészetet vagy testátalakító technikákat. A mágusok rendszerint kerülték az ilyen beavatkozásokat, mivel a test kényes egyensúlyának megváltoztatása gyakran káros hatással volt varázslási képességeikre. Karom is alávetette magát néhány apróbb módosításnak – a legtöbb ember előbb vagy utóbb megteszi –, de ezek mind belső változtatások voltak: feji adóvevő, kódoló áramkör és memória. Az egyetlen látható beültetés a jobb füle mögött csillogó adatjack csatlakozó volt, ami a mai világban teljesen mindennapi kibervernek számított.

Karom körülbelül századszor nézett végig a sötét, kihalt utcán, és azt kívánta, bárcsak Brackhaus valami kevésbé nyilvános helyet jelölt volna ki a találkozóra. Ilyenkor nem jártak ugyan túl sokan a környéken, de a viszonylag forgalmas helyszín túlságosan sok ismeretlen tényezőt jelentett.

Kényelmetlen érzése részben az Intézet főépülete előtti nyílt térségből származott. A teret téglával kirakott sétálóutak hálózták be valamilyen bonyolult tünde minta szerint, a bokrok és virágágyások viszont halottak és kopárak voltak a bostoni tél közepette. Az utakról letakarították és kétoldalt feltornyozták a havat, a parkolót pedig még ennél is magasabb hótorlaszok övezték. A metroplexumban nem sok hely maradt az elkotort hónak, minden négyzetmétert fel kellett használni.

Az Intézet egyszerű, kétszintes épület volt, a vörös téglahomlokzatot sötétzöld borostyánnal futtatták be. Alig néhány éve építették, és Karom biztos volt benne, hogy a borostyán növekedését jó adag mágia is segítette. Azt is tudta, hogy a belső tér ugyanolyan modern felszereltségű, mint Boston más, hasonló intézményeié, mivel a Dunkelzahn Mágiakutató Intézetben zajlottak a legfontosabb projektek az elméleti és alkalmazott mágiával kapcsolatban. Úgy sejtette, a DMI kutatói közül sokan boldogan tennék rá a kezüket a hátizsákjában lapuló dobozra, illetve annak tartalmára. Sőt, Zűrösnek sikerült kiderítenie, hogy Grace néhány évvel ezelőtt valahonnan Tir Tairngire-ből „szabadította fel” a tárgyat, és Ehran, a tiri Hercegi Tanács tagja ott ült a DMI igazgatótanácsában is. Egy kicsit túl közel ahhoz, hogy Karom jól érezze magát.

Kényelmetlensége másik felének az volt a forrása, amit maga az Intézet jelképezett. A DMI gyakorlatilag Dunkelzahnnak, az óriássárkánynak állított emléket, és az ő hagyatékából alapították. Dunkelzahn a Felébredtek és metahumánok jogainak bajnoka volt a Hatodik Világban, a mágia új korában, ahol a mítoszok és legendák életre keltek. Ellentétben a többi sárkánnyal, akik lenézték az „alacsonyabb rendű” létformákat, mint amilyenek a humánok, Dunkelzahn az emberek igaz barátjává vált. Már a Hatodik Világ korai éveiben megjelent a trideóban, segített lecsillapítani az általános hisztériát, és az első interjúiban, melyeket a döbbenettől bénult újságíróknak adott, információkat szolgáltatott a mágia természetéről és a Felébredt lényekről. A nézettség olyan magas volt, hogy a sárkánynak végül saját beszélgetős műsora is indult. A huszadik század emberének már maga a gondolat is elképesztő volt, hogy egy sárkány legyen egy tridműsor főszereplője. Még a fiatal Karom sem győzött csodálkozni, pedig ő már ízig-vérig a huszonegyedik század szülötte volt.

Dunkelzahn népszerűsége oly mértékben megnőtt, hogy megtette azt, amit mindenki elképzelhetetlennek tartott: 2057-ben jelöltette magát a Kanado-Amerikai Egyesült Államok elnöki posztjára. A választási kampány abban az évben a politikai manőverezés és a PR átláthatatlan forgataga volt, de a sárkánynak végül sikerült győznie, és ő lett a történelem első nem-humán elnöke.

Dunkelzahn elnöki időszaka azonban tragikus hirtelenséggel véget ért. Amikor távozott a beiktatás napi győzelmi fogadásról, melyet a Watergate Hotelben tartottak, sárkánymágiájának köszönhetően humán alakban szállt be a limuzinjába. Alig távolodott el a hoteltől, amikor egy hatalmas robbanás megsemmisítette az autót és vele együtt minden utasát. A testet soha nem találták meg, de mindenki számára egyértelmű volt, hogy a detonációt nem élhette túl.

Dunkelzahn elnök meggyilkolása az egész országot sokkolta, de a reakciókat össze sem lehetett hasonlítani a halála utáni események döbbenetével. A sárkány ugyanis egy részletes végrendeletet hagyott hátra, melyben pontosan rendelkezett javai elosztásáról és kívánságairól. Kiderült, hogy Dunkelzahn vagyona jóval nagyobb, mint arról bárki is álmodni mert volna, és az óriáshüllő pénze és egyéb értékei alaposan átalakították a politikai és gazdasági térképet – a UCAS-ban és a világ többi részén egyaránt. A sárkány végakaratából alapított számos intézmény egyike volt a DMI, amely a mágia rejtélyeinek kutatására fordította minden idejét és erőforrását, hogy az emberiség jobban megérthesse azt a megváltozott világot, amelyikben kénytelen élni. Egy másik pedig a Draco Alapítvány.

A Draco Alapítvány felügyelte Dunkelzahn maradék vagyonát, és gondoskodott róla, hogy a sárkány utolsó kívánságai teljesüljenek. Némelyik utasítás nem egészen tűnt ésszerűnek – és még kevésbé törvény szerintinek –, ami a huszonegyedik században annyit jelentett: árnyvadászok. A Draco Alapítvány akkora vagyonnal gazdálkodott, hogy nyugodtan felbérelhette a legjobbakat – és ezek egyike volt Karom. Egy ideig az Assets Inc.-kel, a DA saját csapatával dolgozott a Dunkelzahn halálát követő években.

Ez idő alatt bejárta az egész világot, és sok csodaszámba menő dolgot látott és tapasztalt.

Végül úgy határozott, megszakítja a kapcsolatot az Assetsszel. Karom addig mindig egy csapat árnyvadásza volt, soha nem dolgozott igazán egyedül. Amikor a körülmények visszakényszerítették Bostonba, úgy határozott, hogy régi barátja, Boom segítségével saját csapatot toboroz magának az itteni vadászokból. Az utóbbi időben kezdtek hírnevet szerezni maguknak a bostoni agglomerációban, de Karom képtelen volt megszabadulni az érzéstől, hogy távozása az Assetstől – bármennyire baráti körülmények között is történt – valójában árulás, a sárkány végakaratának cserbenhagyása. Itt, az intézet előtt is erősen érezte Dunkelzahn jelenlétét, bár soha nem találkozott az óriássárkánnyal.

Karom örült neki, hogy az intézet igazgatótanácsa nem engedélyezte a tér közepén egy Dunkelzahn szobor felállítását. Nem volt benne biztos, hogy el tudta volna viselni ép idegekkel a sárkány pillantását. Az ősi csillagmagasság-mérőre hasonlító, absztrakt bronzemlékmű sokkal barátságosabbnak tűnt.

– Vendégek, főnök – szólalt meg egy hang a fejében. Aracosra bízta az őrködést.

Karom visszarángatta gondolatait a jelenbe, és észrevette a lassan közeledő négyajtós Eurocart. Az autó a járda mellé kanyarodott, és kinyílt a hátsó ajtó. Karom nyugodt léptekkel elindult felé, miközben minden érzékével a veszély jelei után kutatott. Nem hitte, hogy Nicholas Grace vagy a cimborái az Új Hajnal Fényénél mindössze néhány óra alatt meg tudnák találni őt vagy a kulcsot, de ebben a szakmában kifizetődő dolog volt legalább egy kicsit paranoiásnak lenni. Karom életét ez már több alkalommal is megmentette. Val egyik felderítő robotjának elektronikus szeme a magasból pásztázta a környéket, és érezte azt is, hogy Aracos a közelben lebeg az asztráltérben, láthatatlanul, csendesen, és a fizikai világ számára érinthetetlenül, de szükség esetén egy pillanat alatt képes materializálódni.

– Készen állsz? – kérdezte szövetséges szellemét.

– Őrködök, ne aggódj!

Karom beszállt az autó hátsó ülésére, és becsukta maga mögött az ajtót.

A Eurocar puhán elindult a járda mellől. Forgalom még mindig alig volt, de a sofőr kényelmesen vezetett. Az autó sötétített ablakokkal volt felszerelve, így odakintről szinte lehetetlen volt belátni. A sofőr az utat nézte, és úgy tett, mintha nem is hallaná, mi folyik mögötte. Mintha rajta kívül nem is lett volna más a kocsiban. Talán valóban nem is figyel semmire, gondolta Karom. Lehetséges, hogy olyan adatszűrőket ültettek bele, melyek megakadályozzák abban, hogy szolgálat közben tudatosan visszaemlékezzen a potenciálisan kényes információkra.

Karom mellett, a hátsó ülésen ült megbízója, vagyis a Johnsonja. Hans Brackhaus – Karom biztos volt benne, hogy nem ez a valódi neve – jelentéktelen külsejű férfi volt. Átlagos magasság és termet, meghatározhatatlan kor, valahol a harmincas évei vége, és az ötvenesek eleje között. A céges fejesek a modern kezeléseknek és a kozmetikai sebészetnek köszönhetően ezt a kort szokták tartani. Sötét hajába néhány ősz szál vegyült, de ez csak megbízható, komoly külsőt kölcsönzött neki, a szeme pedig világoskék volt. Sötét, tökéletesen szabott öltönyt viselt, világoskék inget, valamint egy ékköves tűvel díszített nyakkendőt. Ha Karomnak meg kellett volna alkotnia a tökéletes, tipikus céges öltönyke képét, akkor sok mindenben hasonlított volna Brackhausra. Talán ezért is választották őt Johnsonnak, gondolta. Brackhaus megjelenésének egyetlen szokatlan eleme a díszes sétapálca volt, amely most az ülésnek támasztva, az ajtó mellett pihent. A feketére festett bot végén arany, sárkányfejet formázó fogantyú díszelgett.

– Karom – szólalt meg az idősebb férfi köszönésképpen.

– Mr. Brackhaus.

– Megszerezte a tárgyat? – Brackhausnak enyhe német akcentusa volt, melyet csak beszéde bizonyos elemeiben, a hangsúlyozásoknál és néhány szó kiejtésénél lehetett érzékelni. Ettől eltekintve hibátlan angolsággal beszélt.

Karom már akkor lecsúsztatta a válláról a hátizsákot, amikor beszállt a kocsiba. Széthúzta a villámzárat, majd elővette és Brackhaus kezébe helyezte a fadobozt. Brackhaus felnyitotta és belenézett; szoborszerűen merev arcvonásai feszes mosolyra húzódtak.

– Sehr gut – mondta halkan. – Nagyon jó. Feltételezem, nem voltak... komplikációk.

– Csak amennyit ön kért. Bár én jobban szerettem volna elemelni a kulcsot még azelőtt, hogy Grace elhagyja a várost, és a helyére tenni egy másolatot, így az Új Hajnal nem tudta volna megállapítani, pontosan mikor és hogyan tűnt el a valódi kulcs. Extra kockázatot jelentett a repülőtér felé elvenni tőle, és esélyt adni neki, hogy meglásson minket.

– Igen, de ezért fizetem önt, Herr Karom. – Brackhaus becsukta a dobozt. – A munkadóm egyebek között üzenetet is szeretett volna küldeni a szervezetnek, és ez csupán a hab a tortán. – Ujjával megkopogtatta a dobozt. – Higgye el nekem, nem szükségtelenül kellett kockázatot vállalniuk!

Brackhaus munkaadója nem más volt, mint a Seader-Krupp, a világ legnagyobb megatársasága, melynek világszerte voltak érdekeltségei. A Seader-Kruppot is egy óriássárkány irányította, nevezetesen Lofwyr, aki annyiban különbözött a szinte már szentté avatott Dunkelzahntól, mint az éjszaka a nappaltól. Karomnak fogalma sem volt róla, vajon Brackhaus elég magasan áll-e a ranglétrán ahhoz, hogy személyesen érintkezzen Lofwyrral, de a sárkány bonyolult mesterkedéseiről vált híressé, így nem lepődött meg rajta, hogy minden látható ok nélkül kell felesleges kockázatot vállalniuk a vadászat során.

Karom vállat vont.

– Végül is nem számított. A lényeg, hogy megkapta, amiért fizetett. És ha már itt tartunk...

– Ó, igen. Természetesen. – Brackhaus benyúlt zakója belső zsebébe, előhúzott egy sima, vékony, körülbelül tíz centiméter hosszú műanyag rudat, és átnyújtotta az árnyvadásznak. – Ezen találja az előre kialkudott összeg másik felét. Hitelesített kártya, a pénz számozott külföldi számlán van. Megfelel?

– Tökéletes. – Karon megforgatta az ujjai között a rudat, mielőtt elsüllyesztette volna számos zsebének egyikében. – Azt hiszem, ezzel lezártuk az üzletet.

– Nem egészen – felelte Brackhaus, és Karom izmai egy pillanatra megfeszültek. A Johnson csapdát állított neki? Időnként megesett, hogy a megbízó eltette láb alól az árnyvadászokat, hogy ne maradjon elvarratlan szál, amelyen vissza lehetne jutni hozzá. Normális esetben a vadászok túlságosan értékesek voltak ahhoz, hogy így elvesztegessék őket, de az árnyvadászat veszélyes üzletág, és a megatársaságok rendszerint aszerint mérlegelték a döntésüket, hogy milyen hatással lesz a cég hasznára. Egy árnyvadász néha inkább kockázati tényező volt, mint erőforrás.

– Nem kell aggódnia. – Brackhaus mintha olvasott volna Karom gondolataiban. – Éppen ellenkezőleg. Ön és a társai kiválóan teljesítették ezt a feladatot, és arra gondoltam, esetleg érdekelné önöket egy másik munka is.

Karom hátradőlt az Eurocar párnázott ülésében. Az újabb megbízás mindig jól jött, még akkor is, ha most kapták meg a vastag hitelkártyát.

– Hallgatom – mondta. – Aracos!

– Nemtom, főnök. Az aurája nem mutat semmit, csak nyugalmat és magabiztosságot. Olyan, mint egy kő. Lehetetlen olvasni benne. – Karom egyáltalán nem lepődött meg. – Csak szólj, és hazavágom neked.

– Nyugalom – csitította a szellemet a mágus. – Lássuk, mit kínál. Te csak tartsd nyitva a szemed!

Brackhaus újra belenyúlt a zakójába, és előhúzott egy lapos műanyag tokot. Felpattintotta a zsebiroda fedelét, és megnyomott rajta egy gombot. A képernyőn megjelent egy ősz hajú, bozontos szakállú és bajszú, idősebb férfi digitalizált képe.

– Ő dr. Alekszej Goronaj, a Kijevi Egyetem archeológia tanszékének professzora. Két héttel ezelőtt dr. Goronaj és az iskola hallgatóinak egy csoportja ásatásokat folytattak Ukrajna hegyei között. A munkájuk során rátaláltak egy szokatlan ereklyére, egy szimbólumokkal teleírt agyagtáblára, melyet Goronaj a lakókocsijába vitetett. Alig több, mint egy órával később Goronaj eltűnt, és a lakókocsijában megtalálták az egyik tanuló holttestét, akit egy kalapáccsal vertek agyon. A táblát is darabokra zúzták.

Karom felnézett a kijelzőről, és pillantása találkozott Brackhauséval. Aracosnak igaza volt; semmiféle érzelmet nem lehetett kiolvasni belőle, csak a higgadt gyakorlatiasságot, mintha nem is egy brutális gyilkosságról, hanem csak az időjárásról csevegne.

– Miért zavarja ez a munkaadóját? – kockáztatta meg Karom a kérdést.

– Dr. Goronaj kutatását a mi cégünk finanszírozta.

– Hm, nem is tudtam, hogy a Seader-Krupp ilyen sok oktatási programot támogat – jegyezte meg szárazon a mágus. Szarkazmusa azonban nem ért célba Brackhausnál, vagy egyszerűen csak nem mutatta ki. – Tehát, mit kíván pontosan tőlünk?

– A lakókocsiban maradt agyagtörmelék alapján megállapítottuk, hogy a tábla üreges volt, ahogy azt dr. Goronaj egyik tanítványa is gyanította, aki részt vett a lelet kiásásában. Ám akármi is volt benne, az a doktorral együtt eltűnt. – Brackhaus megnyomott egy másik gombot a zsebiroda klaviatúráján. – Ezt tegnap kaptuk Essenből, a Rajna-Ruhr megaplexumból. – A kijelzőn egy szemcsés, digitálisan feljavított kép volt egy utcáról, ahol a járdán emberek sétáltak. Az egyik alakot vörös színnel keretezték be. Karom közelebb hajolt.

– Dr. Goronaj.

– Pontosan.

– És az a másik, akivel beszélget?

– Még nem tudjuk. Csak annyit sikerült megállapítanunk róla, hogy nagy valószínűséggel az Alt Welt nevű poliklub tagja.

– Azt hallottam, ők már egy ideje nem működnek – töprengett hangosan Karom. – Mi dolga egy régészprofesszornak egy szélsőséges poliklub tagjával?

– Véleményünk szerint dr. Goronaj ellopta az Ukrajnában talált leletben elrejtett tárgyat, és most megpróbál túladni rajta.

– De miért tenne ilyet? És miért akarna egy Alt Welthez hasonló, fizetésképtelen poliklub megvenni egy régészeti leletet? Mihez kezdenek vele?

– Nem tudom – felelte Brackhaus. Karom ebben ugyan kételkedett, de inkább nem szólt egy szót sem. – Ezért akarja a munkaadóm az önök szolgálatait igénybe venni. – Találják meg dr. Goronajt, és hozzák vissza őt az ellopott lelettel együtt! Hajlandóak vagyunk fizetni százezer nujent hitelesített kártyán, plusz fedezzük az egyéb felmerülő kiadásokat.

Karom fejében rengeteg kérdés kavargott, miközben dr. Goronaj elmosódott képét nézte az apró videoképernyőn, de egy időre félretolta mindegyiket. Brackhaus amúgy sem válaszolna rájuk, és nem akart a Johnsonnak egy újabb lehetőséget adni a hazugságra. Nyilván rengeteg minden volt ezzel a munkával kapcsolatban, amit Brackhaus nem mondott el neki. Ám százezer nujen nagy pénznek számított, elegendőnek ahhoz, hogy ő és a csapata egy ideig kényelmesen megéljen belőle.

– Beszélnem kell a többiekkel.

– Természetesen. – Brackhaus összecsukta a zsebirodát, és visszasüllyesztette zakója belsejébe. – Ha úgy döntenek, elvállalják a munkát, a legutóbb megadott számon el tud érni. Azonban szükségem lenne a válaszukra huszonnégy órán belül, különben kénytelen leszek másfelé körülnézni. Pontosan huszonnégy óra múlva a szám inaktívvá válik. Értesítsen, amint tud! Sürget az idő.

Karom bólintott.

– Ha megvan a döntés, mindenképpen hívom. Akárhogy is határoztunk.

– Kitűnő – villantott fel Brackhaus egy halvány mosolyt.

Az Eurocar lassított és az út szélére húzódott, Brackhaus pedig kezet nyújtott az árnyvadásznak. Karom határozottan megrázta, majd kinyitotta az ajtót.

– Öröm volt önnel együtt dolgozni – mondta Brackhaus. – Remélem, a jövőben még lesz alkalmunk együttműködni.

– Köszönöm, Mr. Brackhaus. – Karom kilépett az autóból, és becsukta maga mögött az ajtót. Visszahozták a Dunkelzahn Intézethez, pontosan ugyanoda, ahonnan elindultak. A sötét Eurocar elhúzott, abroncsai halkan csikorogtak a hóban. Aztán befordult egy sarkon, és eltűnt a mágus szeme elől. Karom még egy darabig állt egy helyben a járdán, a munkán és a Brackhaus által felajánlott összegen gondolkodott. És ott volt az a sok megválaszolatlan kérdés...

– Túl sok, ha engem kérdezel – szólalt meg Aracos.

– Csakhogy én nem kérdeztelek. Nem mondtam még, hogy ne hallgatózz?

– Hé, nem az én hibám volt. Túl hangosan gondolkodsz – mondta a szellem tettetett sértődöttséggel a hangjában. Bár Aracos a legjobb társ és szövetséges volt, akit csak Karom kívánhatott magának, de néha túlságosan is hatékonynak találta a kettejüket összekötő mentális kapcsolatot. Néhány pillanatra ismét a gondolataiba merült.

– Szóval, el fogod vállalni? – kíváncsiskodott a szellem.

Karom vállat vont.

– Még nem tudom. Beszélnem kell a többiekkel is...

– Aha – felelte Aracos szinte csak magának –, meg is fogod tenni. Visszamegyünk a klubba?

Karom felvonta a szemöldökét. Voltak pillantok, amikor a szövetséges szelleme egy kicsit túlságosan is belelátott a fejébe.

– Igen. Induljunk.

A járda mellett felfénylett a levegő, ahogy a szellem karcsú motorbicikli alakjában, járó motorral materializálódott. Karom különösen büszke volt Aracos tervezésének eme elemére. Rengeteg munkát fektetett bele, mire kitalálta, hogyan jelenhetne meg egy szellem motorbicikli formában, de ha szövetséges szellemek olyan bonyolult alakokat is fel tudtak venni, mint az emberek vagy állatok, akkor miért ne ölthettek volna testet gépként? A módszer garantálta, hogy Karom soha ne maradjon jármű nélkül, és ne kelljen parkolóhelyet keresnie. Ráadásul Aracosnak üzemanyagra és motorbeállításra sem volt szüksége.

– Érdemes sietnünk egy kicsit – mondta a szellem. – Minél tovább húzzuk az időt, annál később ihatok egy jót. És ne túráztasd a motort, rendben?

A rendes motorbiciklik természetesen soha nem panaszkodtak, és nem kellett nekik Long Island koktél a boldogságukhoz, de ennyi hátrányt el kellett viselnie. Karom sóhajtva ült fel a motorra, és nekivágtak az éjszakának.